Hetente friss cikkek a párkapcsolatokról
A minap elgondolkodtam azon, vajon a gondolatainknak valóban ekkora hatása van az életünkre? És ha pontosan tudjuk mindezt, vajon merünk-e „jól” gondolkodni? Igyekeztem körüljárni a témát, és belevetettem magam a barátnőzés, pletykálás szokásos tengerébe. Minden barátnőm valamilyen szintű érzelmi válságban szenved.
Nem akarják elvenni feleségül.
Nem akarnak vele összeköltözni.
Nem akarnak őszinték lenni.
Nem akarja a fiú lekötni magát.
Miért vannak válságban a kapcsolatok, ha rajtunk múlik, hogy változtassunk?
Mert aggódunk, méregetünk, hasonlítgatunk. Méregetjük magunkat ahhoz a képhez, amit a média sugároz felénk. Elhisszük – mert nem vagyunk normálisak, de tényleg(!) –, hogy a tökéletes nő (ami nem létezik) 180 cm magas, nagymellű, szőke. Csendben van, csak akkor szól, ha kérdezik, akkor viszont rendkívül szellemes és szórakoztató. Mindig ápolt, friss. Nincsenek gondjai.
Ha a párunk véletlenül meg is néz egy ilyet az utcán, akkor aztán megsemmisülünk. Míg ez neki csak egy futó pillantás, bennünk egy világ omlik össze, hogy nem vagyunk elég jók. Nekünk nincs akkora vagy olyan, így aztán nem is vagyunk szerethetőek. Elindulunk a lejtőn lefelé. Közben meg dolgozunk 8-10 órát, gyereket/gyerekeket nevelünk, takarítunk, főzünk, stb.
Nem vagyok feminista, csupán a női szemszögből próbálom megtalálni az okát kisebbségi komplexusunknak. Nagyon fontos, hogy mit gondolunk magunkról, hiszen pont ilyen paraméterekkel rendelkező férfit fogunk bevonzani az életünkbe. Ugye még nem felejtettük el: a hasonló a hasonlót vonzza!!!
Ugyan honnan kerülhetne elő a herceg, ha mi a szegény ember legkisebb lánya takarítónőjének a mentalitásával rendelkezünk? Tessék a tükörben a szépet meglátni. Mi, nők, hajlamosak vagyunk a hiányosságokra összpontosítani. Tessék mosolyogni, szeretni az életet! Egyediek vagyunk és megismételhetetlenek. Az egyen-cicababákból sok van. Gondoljátok, hogy ők nem kompenzálnak? Különben miért akarnának egy ideálra hasonlítani? Meg kell tanulni szeretni és elfogadni önmagunkat. Csak a belső értékek adnak valódi önbizalmat.
A válság másik oka, hogy a múltbeli sérelmeink alapján ítélünk, vagy a még el nem érkezett jövőképünk (fikció) miatti félelmünkben gúzsba kötjük magunkat. Sem az egyik, sem a másik nem érint már, vagy még minket, mégis folyton ezen rágódunk, ahelyett, hogy a jelen pillanatot élveznénk.
Azt javasoltam a barátnőimnek, hogy írják le – én már csak ilyen grafomán vagyok –, hogy mit szeretnek a párjukban. Mit értékelnek? Minek örülnek? Mit jó csinálni vele? Mitől férfias? Mitől vonzó? Mit az, ami miatt szerethető, nélkülözhetetlen és ellenállhatatlan? Minden egyes apró dolgot. Még azt is, ha 1812-ben levitte a szemetet. Mint tudjuk, a NŐ nem felejt. Ilyet meg pláne. Ha legalább egy fél órát rágódtunk ezen, felidézve minden kis hülyeséget és szépséget, azonnali eredményként jobb kedvünk lesz. Aztán egyszer csak az általunk felvázolt kép szerint kezd el viselkedni a kedves. Ha néha becsúszik egy-egy veszekedés, fel ne adjuk! Mi csak gondosan gyűjtögessük a jó tulajdonságokat. Fantasztikus változáson fog átmenni a kapcsolat.
És Hölgyeim, az istenért! Bár nagyon fontos a jó kommunikáció, mindent ne akarjuk megbeszélni vele! A férfi is csak ember! Erre vannak a barátnők. Haza már csak a jó híreket vigyük! És mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni! Persze nem kell hülyét csinálni magunkból, csak, ha jól esik.
Felnőtt, egészséges önképpel rendelkező, azonos érdeklődésű, toleráns és szeretetre méltó emberek között tud jól működni egy kapcsolat, akik mentesek az ítélkezéstől és önmagukban is boldogok tudnak lenni. A boldogságunk ugyanis nem másoktól, csakis tőlünk függ.
A boldogság szokás.
Számomra a kapcsolatok titka ebben rejlik: Nem rendeljük alá magunkat a másiknak, de készek vagyunk megtenni mindent, hogy a másik is önmaga lehessen.
